Tényleg muszáj megvárnunk a drámát?

Tényleg muszáj megvárnunk a drámát?

 

 

Az elmúlt években a tanfolyamaink és a személyes coaching beszélgetéseink során számos embernek segítettünk újrakezdeni, újraindítani egy fontos életterületet, vagy akár az egész életét.

De vajon tényleg szükséges a reset-restart gomb megnyomása, és ha igen, akkor miért és mikor? Ennek járunk most utána.

Mióta megfogantunk anyukánk hasában, folyamatosan keresztülmegyünk egy kondícionálódási folyamaton, mely ebben a percben is történik velünk. A közvetlen és a közvetett környezetünk megállás nélkül hatással van ránk és formálja hiedelmeinket, igazságainkat, gondolkodási, érzelmi és cselekvési válaszainkat, melyeket a világ eseményeire adunk.

Ezen programozottságunk alapjai gyermekkorban alakulnak ki. A legtöbb bevésődött, berögzült értékünket, igazságunkat itt tanítják meg nekünk (legtöbb esetben példamutatással) elsősorban szüleink, majd egyre tágabban vett környezetünk. Tinédzser korunk végére ezen másoktól ellátott, megtanult értékek alkotják döntéseink, véleményeink alapját, és általában ezen korunktól számítva már inkább kiállunk és megharcolunk másokkal ezen belső tartalmainkért, semmint könnyedén megkérdőjeleznénk, formálnánk azokat.

Felnőtt korunkban a legtöbb esetben pedig már vagy drámára, tragédiára, esetleg a megszokott életünktől való hosszabb elvonulásra van szükség, hogy késztetést érezzünk ezen 10-20 éve bennünk élő programok átgondolására, felülbírálására.

Ezen gyermekkorban eltanult, tinikorban erősen formálódó, felnőttkorunkra bennünk már szinte automatán működő operációs rendszer minden pillanatot, minden helyzetet megítél, és a mintái alapján reagál rá. A legveszélyesebb ebben az, hogy mi pedig eközben, az egész életünk során azt hisszük és gondoljuk, hogy ezek a mi döntéseink, a mi igazságaink, a mi válaszaink...

Ezen belső operációs rendszer egy adott életterületen 3 féle helyzetet kreálhat "számunkra".

Az automata döntéseink, cselekedeteink egy területen elvezethetnek a boldogság, az öröm állapotába. Ezek azok az életterületek, ahol sikert, harmóniát, boldogságot tapasztalunk. Itt az az áldás vagy szerencse ért minket, hogy pont valójában hozzánk illő kondicionáltságokat kaptunk, vagy olyan könnyed, megengedő minőségben neveltek fel minket, hogy sikerült már egész korán megismernünk valódi önmagunkat, esetleg elkerültek minket a "szokásos" nehéz gyermekkori szituációk (szülők válása, egészségtelen iskolai környezet, stb.).

Életünk egy része lehet még az úgynevezett so-so állapotban, amely azt jelenti, hogy van is valami, meg nincs is, végül is jó, de nem annyira, pl. van munkám egy multicégnél, keresek is rendesen, de nem érzem azt, hogy kiteljesednék, hogy valójában ezzel szeretnék foglalkozni és tulajdonképpen alig várom a péntek estét, hogy kicsit szabad legyek...

Aztán vannak azok az életterületek, amelyek finoman szólva nagyon nincsenek harmóniában, nem azt kapjuk, amit szerettünk volna, sokszor léptünk már ugyanabba a negatív helyzetbe, és a sikerélmény, az öröm messziről elkerül minket. Sokszor érezhetjük, hogy reménytelenül küzdünk, feladjuk...

Az utóbbi kettő esetében több dolgot is tehetünk, azonban az igazi, mélyreható fejlődést akkor élhetjük meg, ha megkérdőjelezzük a "saját" gondolkodásunkat, felülvizsgáljuk a programozott értékrendszerüket és döntést hozunk arról, hogy hajlandóak vagyunk változtatni és megismerni, beengedni új, számunkra az első pillanatban idegen, sokszor hülyeségnek vélt gondolatokat, lehetőségeket, értékeket, cselekvési mintákat.

Ha ezt nem tesszük, akkor még a változtatásra legnagyobb lehetőséget adó tragédiák, drámák első sokkja után is várhatóan visszatérünk a megszokott, évtizedes véleményeinkhez és valójában nem működő megoldásainkhoz és máris úton vagyunk vissza az általunk teremtett és kreált szenvedésbe.

Természetesen, ahogy korábbi levelünkben is említettük, nem vagyunk mindenért hibásak, de felelősek vagyunk a saját boldogságunkért és ezen keresztül mások életminőségéért is.

De most nézzük meg azon helyzeteket, amelyek nem tartoznak a szó szoros értelmében a dráma kategóriába, de ugyanakkor sürgős fejlődést igényelhetnek.. :-)

A valódi teremtés hiánya

Mind a férfiaknál, mind a nőknél 30-40 éves koruk között (ha addig ezt nem tették meg) jelentkezik az igény a valódi teremtésre, arra a folyamatra, hogy létrehozzunk valamit (valakit), amelyben megmutatkoznak a képességeink, a tehetségünk, amely pozitív értelemben rólunk szól.

A gyengébbik nem képviselőinél két lehetőség adódik: vagy kiélik ezen természetesen vágyukat a családanyai minőségükben, életet adnak egy vagy több babának. Azon anyukák, akik ebben a folyamatban megélik magukat, örömmel fogadják és tapasztalják meg a saját egójuk egy nagy részének feloldódását a családban, a gyermekeik életében és ennek köszönhetően ezen szolgálatban megtalálják a valódi teremtést folyamatát.

Azon anyukák, akik nem életfeladatuknak, hanem életük egyik feladatának tekintik a családalapítást (persze ők semmivel sem kevesebbek, mint a fentebb említett édesanyák), a babázás és a gyermeknevelés nem hozza meg a beteljesülést, ők a család szolgálata mellett szeretnék megmutatni magukat a világnak, akár hivatásukban is.

Náluk szintén fejlődésre és talán rengeteg segítségre van szükség, hogy felismerjék mi az, amelyre a képességeik, tehetségük feljogosítja őket, hogy megtalálják a valódi hivatásukat és utána pedig dolgozniuk szükséges azon, hogy ez a gyakorlatban is életre keljen, és hogy az anyai mivoltukkal egyensúlyba kerülhessen.

A férfiaknál a valódi teremtés folyamata szintén abban mutatkozik meg, hogy létrehoznak valamit, amely során megmutathatják egyediségüket, tehetségüket, szorgalmukat a világnak. Ez lehet egy vállalkozás alapítása és felvirágoztatása, egy újdonság feltalálása, de akár egy embernél nagyobb eszme, vagy cél szolgálata. 

Mi történik, ha nem éljük meg a valódi teremtést?

Első esetben a mindennapjaink során tapasztalt fásultság, a megszokott dolgok megunása és később esetleges meggyűlölése következik be. Ezt sajnos a legtöbb esetben a közvetlen környezetünkön szoktuk megtorolni és így a szeretteinkből először állandó beszédtémát, majd akár legyőzendő ellenségeket faraghatunk.

Ezt követően, vagy akár az előző lépéssel párhuzamosan a felhalmozásba is menekülhetünk. Ez azt jelenti, hogy a számunkra örömet, vagy legalábbis csöppnyi felszabadulást jelentő dolgokat elkezdjük halmozni az életüben. Még nagyobb autót veszünk, még többet járunk edzőterembe, még többet iszunk-eszünk, szülünk még egy pár babát, még több csajjal, férfival leszünk együtt. Ezek persze ideig-óráig segítenek is, de hosszabb távon nem jelentenek megoldást, csak a megkeseredés elhalasztódását.

A kapcsolati fejlődés hiánya

Anandagiritől, egy india szerzetestől tanultuk egyszer, hogy "ami nem fejlődik, az visszafejlődik, nincs stagnálás a boldogságban". 

Nagyon igaznak érezzük és magunkon is tapasztaljuk ezt a jelenséget, miszerint minden egyes életterületünk folyamatos fejlődést igényel. Amit életvitelszerűen ki szoktunk hagyni a számításból az az, hogy ez akkor is igaz, amikor valami remekül működik!

Ahogy fentebb is említettük, a legtöbb embernek a szenvedés, a valódi dráma jelenti a belépési pontot a fejlődésbe, az önmagukkal való mélyebb őszinteségbe és a felelősségválallásba.

Nagyon kevés ember rendelkezik azzal a bölcs hozzáállással, hogy akkor is folyamatosan dolgozik egy témán, egy életterületen, amikor az épp a legklasszabb állapotban van. Most őszintén, ki az, aki akkor is folyamatosan fejleszti bármely emberi kapcsolatát, amikor az éppen a rózsaszín köd, vagy csak az általános kellemes érzet minőségében van? Pedig az emberi kapcsolatainkban csak akkor kerülhetjük el a drámát, ha akkor is belemegyünk a néha kellemetlen, nehéz beszélgetésekbe, a csiszolódási folyamatba, amikor ez az eszünkbe sem jutna. 

Persze, ezen fejlődési folyamat lehet tanulás is, az, hogy hiteles ismereteket szerzünk a férfiak-nők eltérő működéséről, elolvasunk egy-két gyermekekről szóló Vekerdy könyvet, de az is, hogy egyedül ülve megbocsátássá alakítjuk magunkban a szüleinkkel kapcsolatos sérelmünket.

Összefoglalva:

Ha tartósan szeretnénk harmóniát és örömet tapasztalni az életben és nem szeretnénk, hogy a szenvedés, vagy a tragédia legyen a fő motivátorunk, akkor törődnünk kell mind a valódi teremtés megvalósításával, mind energiát, időt szükséges abba fektetnünk, hogy emberi kapcsolataink folyamatos fejlődési úton legyenek.