Ki a hivás? Ki a felelős?

Ki a hibás? Ki a felelős?

 

 

A foci VB időszakában talán kevés tér adódott új TV sorozat megtekintésére, de amennyiben kidrukkoltuk magunkat, akkor szívvel ajánljuk számotokra az HBO-n megtalálható Patrick Melrose című miniszériát a mindig fantasztikus Benedict Cumberbatch főszereplésével.

Engedjetek meg számunkra annyi spoiler-t, hogy a történet egy olyan emberről szól, aki mindennapi küzdelmet folytat a drogokkal, pusztít az emberi kapcsolataiban, és nehezen birkózik meg az Élet mindennapjaival. Ezen keserű folyamat forrása az, hogy gyermekkorában szülői bántalmazás és zaklatás áldozata volt.

Ahogy részről-részre haladva a sztori szépen lassan felfedi magát és megismerjük főhősünk életét, egyre világosabban láthatjuk, hogy a fiatalkori, gyermekkori fájdalmak és sérülések miképpen fejtik ki hatásukat egy felnőtt életében. A legnehezebb feladat azonban Patrick számára az, hogy miképp ne adja tovább fájdalmát puszta létével és annak minőségével gyermekeinek.

Bennünk pedig felmerülhet a kérdés: hibáztatható-e egyáltalán Patrick a felnőttkori problémáiért, nehézségeiért? Hol kezdődik és meddig tart a felelősségünk, honnantól kezdve múlik bármi is a saját döntéseinken, erőfeszítéseinken?

Vigyük tovább most ugyanezen gondolatmenetet!

Mindennapi élethelyzeteinkben mi magunk is korábbi, legfőképpen gyermekkori élmények által kialakult hiedelmek, kondicionáltságok eredményeként döntünk, érzünk és cselekszünk, és tesszük ezt úgy, hogy ezen folyamatnak ritkán kerülünk tudatába.

Ha ez így van, akkor tényleg mi vagyunk hibásak azért, hogy esetleg nem sikerül megvalósítani felnőtt korunkra a vágyott anyagi bőségünket? Hibázunk-e akkor, amikor nem érzünk önbizalmat, vagy képtelenek vagyunk türelmesebbek lenni párunkkal, vagy nem bírunk esetleg ellenállni a pékségek csábító illatának?

Itt merül fel a "hibásság" és felelősség közötti különbség.

Tévút bárkit is azért hibáztatni, mert korábban olyan impulzusok érték, amelyek hatására bezáródott a szíve, az elnyomás elől menekülve akaratossá, a sok sürgetés hatására szorongóvá, a pozitív megerősítések hiányában bizonytalanná vált, vagy "alapból" oly módon gondolkodik a munkáról, hivatásról, amely hatására pénzt ugyan eleget teremt, de nem éli meg tehetségét, képességeit.

Nem mi kértük, nem akartuk, hogy ilyen kondicionáltságon menjünk keresztül, nem mi akartuk azt megtapasztalni, hogy szüleink veszekedjenek, hogy apánk negatív példát mutasson, vagy hogy egy terhelt gondolkodású, megkeseredett tanár letörje önmegvalósításunk első törekvéseit...

Valóban hibáztathatjuk magunkat, hogy ezen sérelmek, fájdalmak programokká váltak bennünk és esetleg már annyira hozzászoktunk működésükhöz, hogy részünkként kezeljük őket és tulajdonságunkként hivatkozunk rájuk: "szerencsétlen vagyok a nőknél", "nincs önbizalmam", "aggódós típus vagyok", "lúzer vagyok", "maximalista vagyok", "munkamániás vagyok"...?

Felelősségünk viszont van az életünk és életkörülményeink minőségével kapcsolatban!

Az, hogy milyen világot teremtünk magunknak, és ezen keresztül szeretteinknek, igenis rajtunk múlik. Természetesen sikereinkhez és örömünkhöz hozzátartozik, hogy milyen esélyeket, milyen lehetőségeket kaptunk közvetlen, vagy közvetett környezetünktől, ezek azonban csak nehezíthetnek, vagy könnyíthetnek helyzetünkön, de NEM mindent eldöntő módon határozzák meg sorsunkat.

Attól számítva, hogy őszinte önismereti munka eredményeként felismerjük, hogy keserű múltunk automatizmusa helyett van lehetőségünk változatni a jelen pillanattal való viszonyunkon és a jövőnk alakulásán, onnantól már hiába mutogatunk bárkire is.

Nem azt állítjuk, hogy mindannyiunk számára valós lehetőség, hogy mindent elérjünk, amit csak lehet. Nem állítjuk, hogy mindenki ugyanolyan eséllyel indul. De azt biztonsággal állítjuk, hogy létezik magasabb minőség, és ahhoz az út a felelősségvállaláson keresztül vezet.

Azon a munkán keresztül, hogy döntést hozunk arról, hogy megkezdjük az önismereti kutatást, értelemmel és a kíváncsiság szenvedélyével felfedezzük, hogy múltunk miképp és milyen módon befolyásol minket. Ezt követően elkezdünk tanulni arról, miképp lehetséges változtatni, és kitartó munkával mindennapi rutinunkká tesszük az új nézőpontjainkat, új metódusainkat.

Végül pedig megőrizzük a fejlődés attitűdjét, és saját életünk virágzását megosztjuk másokkal, szeretteinkkel, barátainkkal, és ami talán a legfontosabb, a minket körülvevő fiatalokkal. 

Ezen folyamat legfontosabb lépése nem más, mint a DÖNTÉS. A döntés arról, hogy bármi is történt eddig velem, bármit tanítottak nekem rólam, bármit is hiszek, vagy vélek hinni magamról, vagy a világról, VÁLTOZTATHATOK, VÁLTOZTATOK! Ha ez megvan bennünk, akkor megfelelő, hozzáértő és szenvedélyesen fejlődő vágyó emberektől kérjünk segítséget, támogatást.